Bonjour! ^-^

Ahogy ígértem, felteszem a második fejezet második részét is, hiszen így kerek a fejezet. Szóval ez lenne a folytatást, remélem tetszeni fog nektek.

2. fejezet: Zűrök... (2. rész)

Felugrottam a legközelebbi kocsi tetejére és kapásból hat tollamat téptem ki. Ujjaim között tartva mind a hat pengét céloztam, megfeszítettem minden izmom és eldobtam őket. Gyönyörűen suhantak a levegőben és célt is értek, azonban lepattantak a bádogdoboz testéről. „Ó, hogy rohadnál meg!” gondoltam és beugrottam az autó mögé, ami fedezékként szolgált számomra, ugyanis a robot felfigyelt rám. Letéptem karomról az összes tollat és azt vártam, hogy mikor indíthatok újra támadást.

A többiek sem voltak restek, lerohanták az óriást, próbálkozásaik azonban épp csak annyit értek, mint az enyém. Ciklon tettre készen figyelt és olykor még navigálta is őket. Percek múlva a többiek is fáradni kezdtek… nekem pedig épp elég volt ennyi idő, hogy agyam lázas munkája meghozza gyümölcsét. Egy zseniális ötletet szüreteltem le agyam gyümölcsöskertjéből.

Pengékkel felszerelkezve léptem ki búvóhelyemről és lassan közeledtem a szörny felé, miközben szemem a roncsokat pásztázta. Olyan helyet kerestem, ami elég magas ahhoz, hogy onnan a szörny nyakába vethessem magam. Túlságosan lekötött a keresés, ugyanis észre sem vettem, hogy a robot felém irányítja fegyverét és lőni készül vele. Már csak akkor jöttem rá, hogy mi is történik, mikor a lövedék fénysebességgel száguldott felém. Egyetlen reakcióm, hogy kezemet védekezőn kaptam magam elé. Az utolsó pillanatban valaki a derekamnál fogva elrántott onnan és egy hűtő falának nyomott.

Hatalmas robbanás rázta meg a roncsokat és ezernyi kődarab repült fel minden irányba. Kezem ismét védekező pozícióba helyeztem, de tenyerem bőrfelületbe ütközött. Kinyitottam szemeimet, amelyekről azt sem tudtam, mikor csuktam be és Bobby tekintetével találkoztam. Mintegy pajzsként állt előttem, védelmezve a repülő szilánkoktól. Pont megszólalni készültem, mikor egy újabb lövedék csapódott a földnek és ő még jobban rám feszült. Fejét az enyémnek nyomta, szemét összeszorította, akárcsak én és próbált ellenerőt képezni. Pár másodperc múlva lerántott a földre magával együtt.

-          Arra! Mássz, mássz, mássz! –kiáltott rám, mire aggódva pillantottam rá. –Én is megyek, csak indulj!

Nem gondolkodtam sokat, azonnal araszolni kezdtem egy nagyobb kocsi felé, mely meg volt emelve néhány tégla segítségével így épp elférhettünk alatta. Bekúsztam alá, és Bobby is ott vonszolta magát mögöttem. Hét-nyolc centi választhatta el a fejünket a hely szűkössége miatt. Mind a ketten izgatottan szuszogtunk és szinte hallottuk egymás szívének dobbanását.

-          Bobby… - szólaltam meg fojtott hangon. –azt hiszem, tudom, hogyan lehet kiiktatni.

-          Komolyan?

-          Igen, de egyedül nem fog menni.

-          Miért nem?

-          Mert nincs olyan magas hely, ahonnan fel tudnék jutni a vállára.

-          Én, talán felvihetlek, de nem lesz egyszerű menet.

-          Számíthatok rád? –néztem mélyen a szemébe, amely mintha világított volna a sötétben.

-          Ez nem kérdés.

-          Rendben, akkor a tervem…

Pár perc múlva kigurultunk a kocsi alól. A robot épp Kittyvel volt elfoglalva, így nyertünk magunknak egy kis időt. Átöleltem Bobby derekát és bólintottam, mire előre nyújtotta a karjait és jégből utat csinált, amin mi csak úgy siklottunk. Nem mondhatom, hogy teljesen sima volt az út felfelé, még, ha Bobby nagyon igyekezett is. Mikor elérhető magasságban voltunk, elengedtem a jégfiút és átugrottam a monstrum vállára. Bobby körözni kezdett a hatalmas gépezett körül, ezzel is összezavarva azt. Egy nagyobb pengét növesztettem és azt egy jól irányzott, határozott mozdulattal a robot nyakába szúrtam, ahol nem védte sebezhetetlen páncél.

Az óriás kezdetben csak megremegett. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem is sikerült és elrontottam, de szemeiben halványodni kezdett a fény, míg az egyik pillanatban teljesen megszűnt. Dőlni kezdett, méghozzá gyorsabban, mint azt kellett volna, ugyanis elvesztettem pillanatnyi egyensúlyom, bakancsom megcsúszott a krómozott páncélon és zuhanórepülésbe kezdtem. Egy halk sikolyt hallattam, amit valószínűleg elnyomott a robot robaja. Belenyugodtam, hogy ez volt a karrierem csúcspontja, itt a vége. Nem voltam egy szívbajos lány, most sem estem teljesen kétségbe. Inkább becsuktam a szemem és hagytam, hogy a szél a hajamba kapjon.

-          Megvagy! –hallottam meg Bobby hangját, mire azonnal kinyíltak a szemeim és felpillantottam rá.

Ott tartott a karjaiban és épp lefelé szánkáztunk egy jégcsúszdán. Reménykedtem benne, hogy minél hamarabb leérünk a földre, mert így utazni mégsem egy álom. Erősen megkapaszkodtam a nyakában, hogy ha netalán tán baj történne… de úgy tűnt, ha rajta múlik semmi sem fog történni. Magabiztosan értünk talajt, a többiektől ötven méterre. Csakúgy, mint az előbb szaporán szedtük a levegőt és pulzusunk az egekben járt. A pillanatnyi sokkos állapot után elmosolyodott, amit ezek után nem tudtam nem viszonozni.

-          Köszönöm, hogy megmentetted az életem… megint.

-          Igazán nincs mit. Tudod, mi jó csapat lennénk.

-          Szerintem is.

Hangjában volt valami furcsa, ahogy ezt mondta, de nem értem rá ezzel foglalkozni, ugyanis lihegve és fáradtan megérkeztek a többiek is. Egyből elvörösödtem attól, ahogy Kitty pillantott ránk. Lesütöttem a szemem, hogy ne kelljen senki tekintetével összefutnom.

-          Bobby… - köszörültem meg a torkom.

-          Ja… bocsánat!

-          Semmi baj, csak hideg a nyakad. –jegyeztem meg mosolyogva, mire elnevette magát.

-          Ti ketten –nézett ránk Ciklon. –igazán szépen összedolgoztatok annak ellenére, hogy pont nem ez volt a feladat. Gratulálok! Legközelebb is csak így!

A táj ismét a kezdetben látott szürke szoba lett. Levedlettük magunkról az egyen rucit és együtt indultunk meg, azonban lassan elváltak útjaink és bár Kitty Bobbyt is hívta tanulni, ő még sem tartott velük. Kitty bizonytalan tekintettel méregetett minket, ahogy távolodtunk a folyosón. Már csak ketten róttuk a métereket a szobám felé, ahol épp senki sem tartózkodott, így beinvitáltam jeges barátom, aki nem volt rest elfogadni az ajánlatot. Leült az ágyamra, miközben én a bőröndömhöz térdeltem.

-          Segítsek pakolni?

-          Nem kell, maradj csak!

-          De nagyon szívesen segítek. Nekem ez nem fáradság. –térdelt le mellém, mire mosolyogva hajamat a fülem mögé simítottam.

-          Hát… ha szeretnél.

-          Szeretnék.

Tehát Bobby segített beköltözni és elrendezni a holmijaimat, hogy igazán az otthonomnak érezzem a helyet. Nagyjából egy óra leforgása alatt minden a helyére került. Azt mondta, neki tanulnia kellene, én pedig nem erőltettem, hogy maradjon, hisz neki is megvan a maga élete. Ennek ellenére megbeszéltük, hogy este kimegyünk sétálni, mert állítólag ma rengeteg hullócsillag szántja végig az eget. Miután elment, megfogadtam Logan tanácsát és olvasgatni kezdtem a történelemkönyvet. Már a kétharmadnál járhattam, mikor Pyro lépett a szobába. Megállt a velem szemközti falnál és nekitámaszkodott amolyan „nagyon laza gyerek vagyok” stílusban.

-          Mégis, hogy képzelted ezt? Meg akartál ölni!

-          Dehogyis! Csak valahogy el kellett hallgattassalak. –legyintettem.

-          Hát mondhatom szépen sikerült… majdnem levágtad az ujjam.

-          Megvan még az összes, nem?

-          De.

-          Akkor nem értem, mit rinyálsz. –lapoztam tovább.

-          Meg is ölhettél volna, te csitri!

Szerencsétlenségére gyorsabban reagáltam, mint ő azt hitte. Mire akárcsak egy mozdulatot is tehetett volna, mindkét karja a falnak volt szegezve az inge ujjánál egy-egy penge segítségével, amelyek mélyen a falba fúródtak. Odasétáltam elé, és olyan közel álltam meg hozzá, hogy majdnem összeért az orrunk, köszönhetően annak, hogy majdnem egy magasak voltunk.

-          Még egy csitri és esküszöm, hogy nem csak a ruhád lesz a falhoz láncolva.

-          Csak nem ideges vagy? –vigyorgott annak ellenére, hogy láttam, milyen hevesen is dobog a szíve.

-          Ugyan dehogy! –azzal csuklómból egy egészen apró pengét szereztem, aminek élét finoman húzogatni kezdtem a tűzfiú arcán, aki egész testében remegett. –Úgy nézek ki?

-          Őszintén szólva igen és ne vagdosd szét az arcom, jó?

-          Nem csúnyítom el hegekkel ezt a szép arcot. Akkor mivel hódítanád meg a lányokat? –azzal a pengét immáron a nyakán vezettem le, egészen a mellkasáig.

Láttam, hogy kirázza a hideg ettől a lassú mozdulattól. Pontosan ezt akartam elérni, hogy féljen. Mikor az inge felső gombjához értem, a kis tőrt az övembe szúrtam, majd megmarkoltam a másik kettőt, amitől a jelent olyanná vált, mintha én szorítanám a falhoz a fiút. Odahajoltam a füléhez és suttogva szólaltam meg.

-          Velem nem érdemes kikezdeni… - majd mindkét pengét egyszerre rántottam ki a falból, aminek következtében John térdre rogyott, nekem pedig hideg mosoly játszott az arcomon. –Vigyázz magadra, nehogy legközelebb a finom kis csuklóidból kelljen kirántanom őket.

Azzal az ágyamhoz sétáltam és ismét bele vetettem magam a töri könyv információiba. Még pár másodpercig halálra vált arccal mustrált, majd kirontott a szobából és becsapta maga után az ajtót. Sóhajtva megráztam a fejem. Nem mentem utána… minek? Ő kezdte az egészet és amúgy is, nem láttam értelmét. Amint végeztem a könyvvel bekapcsoltam a laptopom és elindítottam a Grimm második évadának első részét. Már a harmadik epizód közepén jártam, mikor visszatért. Leült az ágyára és sértetten majszolta a chipsét, én meg rá sem hederítettem.

-          Mit nézel? –jött oda tíz perc után.

-          Grimmet.

-          Az mi?

-          Egy jó sorozat. –néztem fel rá, mire ledobta magát mellém.

Arrébb húzódtam, hogy kényelmesen elférjünk. Öt perc csendes képernyőbámulás után, felém nyújtotta a zacskót. Meglepetten néztem rá.

-          Te most megkínálsz kajával?

-          Nem, amint belenyúlsz, elrántom a zacskót. Egyértelmű, hogy megkínállak. –forgatta a szemét.

-          Azért el tudom képzelni, ahogy…

-          Most akkor kérsz vagy nem? –csattan fel, mire belenyúltam.

-          Kérek, köszönöm. –motyogtam.

Fél perc csak ropogtatással telt el. Kínos volt ez az egész helyzet, így inkább nem szólaltam meg. Ő is eltanakodva bámulta, ahogy épp lekaszabolnak valakit.

-          Tönkrement az ingem, tudod?

-          Amúgy is ronda volt. Csak szívességet tettem a világnak.

-          Az egyik kedvencem volt…

-          A nadrágodhoz sem illett.

-          Minden lány ilyen szemmel nézi a dolgokat?

-          Nem, de én az egész emberiség nevében cselekedtem. Most már senki sem fog gúnyos megjegyzéseket tenni rád.

-          Eddig sem tettek, csak te vagy ilyen ferde ízlésű.

-          Ferde ízlésű a… - fordultam felé, de mikor megláttam, hogy vigyorog, lehajtottam a fejem.

-          Csak vicc volt. –lökte meg a vállam.

-          Hahaha… te és a humor külön utakon jártok, hidd el nekem.

-          Ahogy te és a kedvesség is függetlenítettétek magatokat egymástól.

-          Megint nem vagy vicces.

-          Most nem is akartam az lenni.

-          Hé! –bokszoltam a vállába. –Annak van ferde ízlése, akinek te jössz be!

És egy utolsó ütéssel lezártnak tekintettem a témát. Kicsit megsértődtem azon, amit mondott és ezért teljes figyelmem a filmnek szenteltem, pedig próbálkozott azzal, hogy felhívja a figyelmet magára, csak nem sikerült neki. Amint vége lett, kisiettem a szobából és elindultam le, vacsorázni. Pyro méterekkel lemaradva követett, tisztában volt vele, hogy most jobban jár, ha tartja a tisztes távolságot. Viszonylag sokan választották ezt az időpontot a kajálásra, mert a konyha dugig volt.

Voltak, akik mosolyogva köszöntek, néhányan át is öleltek, de akadt olyan is, aki távolságtartón méregetett. Leültem Redburry és Cleenwood közé. Ők ikrek voltak és csak onnan lehetett megkülönböztetni őket, hogy amíg Redburrynek a bal szeménél volt egy anyajegye, addig Cleenwoodnak a balnál. Mind a kettejük különlegesen szép és hosszú barna hajjal rendelkeztek és karamellbarna szemekkel. Ők voltak a legidősebbek a suliban a diákok közül, huszonegyedik életévükbe léptek. Lepacsiztam velük és elkezdtem szendvicset gyártani. Pont ekkor lépett be az ajtón Pyro.

-          Hé, ikrek! Vigyázzatok, egy sorozatgyilkos ül mellettetek.

-          Csukd be a szád, John! Huzat van. –vágtam vissza higgadtan, miközben a Redburry tányérján lévő paradicsommal szemeztem.

-          Öcsi fogadd el, hogy most már nem csak neked nagy a szád itt. –vigyorgott Cleenwood.

-          Ez az! Van olyan kutya, aki még téged is leugat a pályáról. Tessék édes. –nyújtotta felém Redburry a zöldséget mosolyogva, mire elvettem és feldaraboltam.

-          Azért, mert volt egy jó beszólása, még nem kell isteníteni!

-          Lásd be, hogy lekörözött. –ölelték át a vállam, mire teli szájjal mosolyogtam, amitől olyan lettem, mint egy hörcsög.

Pyro még forgatta a szemét egy kicsit, de azért ő is leült hozzánk vacsorázni.

-          Angel nincs kedved filmet nézni velünk? –néztek rám egyszerre.

-          Bocsi srácok, már van programom estére, de ne aggódjatok, majd John sziporkázik nektek helyettem is.

-          Bobbyval leszel, igaz?

-          Ti ezt honnan…

-          Itt még a falnak is füle van. –vigyorodott el Cleenwood.

-          Akkor legközelebb majd ügyelek a hangerőmre. –azzal a tányért a mosogatóba tettem.

-          De ha visszaértetek a sétából, akár be is nézhetnél hozzánk. –ajánlotta Redburry, mire átkaroltam a vállukat.

-          Rendben. Ígérem, hogy amint visszajöttem, benézek hozzátok is. Most viszont veszek fel egy pulcsit, mert hűvösnek ígérkezik az este. Na, további szép estét, jómadarak! –azzal összeborzoltam a hajukat.

Rám vigyorogtak, miközben egymásra kacsintottak, én pedig kisétáltam az étkezdéből. Felszaladtam a szobámra és a szekrényből kirántottam a kedvenc pulcsim, majd összedúrtam a hajam és szép nyugisan indultam vissza a földszintre. Kint leültem a lépcsőre, felhúzott térdekkel, amelyeket átöleltem a karjaimmal és fejemet is megtámasztottam rajtuk, így bámultam a bakancsom orrát. „Jó csapat lennénk.” visszhangzott a fejemben.  Igen, tényleg jól tudnánk együtt működni, de mintha valami egészen más értelem rejtőzött volna a mögött a jelentés mögött, ami Bobby hangjából kiderült. Nem teljesen értettem, hogy ezzel most mégis mire szeretett volna célozni, de nem akartam ezen rágódni.

-          Hé! –érintette meg a vállam valaki. –Minden rendben?

-          Persze, Bobby… csak elgondolkodtam.

-          Gyere, mutatok neked valamit! –nyújtotta felém a kezét, amit megragadtam, hogy felhúzzon magához.

-          Hova megyünk?

-          Csak gyere!

Követtem a sötét udvaron. Átvágtunk a füves téren, egyenesen a tó felé. A csillagok már magasan jártak, a Hold pedig pont a tó közepére vetette ezüstös fényét. Leültünk a partra és tekintetünket az égre szegeztük hullócsillagot keresve. Tíz perig kutattuk az ég rejtelmeit eredménytelenül, mikor hirtelen felmutatott.

-          Ott!

-          Azta, ekkorát még sosem láttam!

-          Kívánjunk valamit! –nézett rám, mire bólintottam.

Lecsuktam a szemem és valami hülyeséget kívántam, mert nem voltam valami nagyon babonás. Az egyik pillanatban valami hideget éreztem a kézfejemnél, mire kinyitottam a szemeim. Bobby fogta a kezem, miközben lecsukott szemekkel kívánt épp valamit. Mosolyogva fürkésztem az arcát, és pár másodperc múlva kék szemei megcsillantak a sötétben.

-          Jaj… mindjárt megfagy a kezed!

-          Ugyan! Engem nem zavar… tényleg.

-          Biztos?

-          Persze, különben is, annyira nem is hideg a kezed. –mosolyogtam rá, mire zavartan mosolygott vissza rám.

-          Van egy ötletem! –pattant fel hirtelen. –Maradj itt, mindjárt visszajövök! El ne mozdulj!

-          Rendben. –mondtam, bár fogalmam sem volt arról, mit is akarhat.

Elindult az egyik félreeső épület mögé és pillanatok múlva teljesen egyedül maradtam. Kézfejemen még mindig éreztem Bobby jéghideg érintését. Ráhúztam a pulcsim ujját, hogy minél gyorsabban felmelegedjen. Csak bámultam a tó tiszta, zavartalan vizét. Percek múlva meghallottam a halk lihegését, mire felé fordultam. Két pár korcsolyával közeledett, majd szuszogva az egyiket felém nyújtotta.

-          Tessék, vedd fel!

-          Bobby te most akarsz korizni? –néztem rá értetlen vigyorral. –És mégis hol?

-          Csak vedd fel!

Ő már húzta is fel a sajátját, így én is kénytelen voltam leváltani bakancsomat a pengékre. Nagy nehezen felálltam és kissé instabilan kiegyenesedtem.

-          És most honnan szerzünk pályát?

-          Csak figyelj!

Azzal ujját a vízfelszínhez érintette, ami azonnal jegesedni kezdett, amíg teljesen meg nem fagyott. Döbbenten néztem az újdonsült pályánkra. Nem várt sokat, azonnal felsiklott rá és leírt egy kis kört, amíg én magamhoz tértem. Mikor végzett megállt velem szemben.

-          Gyere, Angel!

-          Nem megy… Tuti, hogy el fogok esni, vagy beszakad alattam.

-          Dehogyis, gyere! Ne félj!

-          Nem merek… nekem ez nem megy. –mondtam, mire a tó széléhez csúszott és felém nyújtotta a kezét.

-          Bízol bennem?

-          Igen.

-          Akkor?

Pár másodpercig még hezitáltam, majd végül megfogtam a kezét. Lassan elkezdett csúszni hátrafelé, így nekem is haladnom kellet, hogy ne essek pofára. Végül sikerült megtennem pár bizonytalan lépést felé, mire a másik kezemet is megfogta.

-          Ez az! Ügyes vagy!

-          Én még csak egyszer koriztam…

-          Nem baj, itt vagyok, hogy segítsek.

-          De én nem…

-          Azt mondtad, hogy bízol bennem, igaz?

-          Igen.

-          Akkor engedd, hogy segítsek! –nézett kérlelőn a szemembe.

-          Rendben.

-          Jól van, akkor most elengedlek egy pillanatra… - mondta, majd szép lassan visszahúzta a kezeit.

Mögém siklott, majd megragadta a derekam és tolni kezdett maga előtt. Majdnem elájultam a rettegéstől, és még a lábaim is remegtek. Egy kis ideig csak tologatott, mint egy bevásárlókocsit, majd a derekam helyett ismét a kezem fogta meg. Megmutatta, hogyan rakjam a lábam egymás után és mivel elindult, így kénytelen kelletlen én is mentem vele. Kellett egy jó negyed óra, hogy belejöjjek, de egyre inkább ellazultam, ahogy múlt az idő. Ő is ott cikázott a közelemben és néha olyannyira kis köröket írt le körülöttem, hogy azt hittem elesünk. Azt azonban elfelejtette megmutatni, hogyan kell ezzel megállni. Éppen nagy sebességgel haladtam a kanyar felé, aminél tudtam, hogy lassítanom kell vagy kisiklok, de egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit is kéne tennem.

-          Bobby! –mondtam kétségbeesetten. –Nem tudok megállni!

-          Jövök!

Mire én a kanyarhoz értem, ő már ott várt rám kitárt karokkal. Jól megvetette a lábát a talajon, mert bár teljesen erővel nekicsapódtam, mindössze hátrébb csúsztunk fél métert. A karjaiba zárt és én is erősen kapaszkodtam belé. Szívem majd kiugrott a helyéről és mind a ketten ugyanolyan hevesen szuszogtunk. Most jöttem csak rá, hogy milyen magas is, mert csak a válláig értem, így meg kellett emelnem a fejem, ha azokba a gyönyörű szemeibe akartam nézni. Aranyos kis ködpárát szuszogtunk egymásra.

Mind a ketten ki voltunk vörösödve, bár neki csak igazán halvány pír játszott az arcán. Kisimított egy tincset az arcomból, amitől még jobban elpirultam és reflexszerűen lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem zavaromat. „Most biztos azt gondolja rólam, hogy milyen béna vagyok, hogy még megállni sem tudok. Hát jobban illik a lábamra a bakancs, mint a kori, az tény és való.” gondoltam, miközben Bobby pulcsiját tanulmányoztam nagy buzgón.

-          Meleged van? –kérdezte halkan.

-          Igen…

-          Nézd, ott egy hullócsillag! –mutatott a fejünk fölé, de nem néztem fel, ahogy ő sem…