Sziasztok! :3

Megírtam a negyedik fejezetet, ahol ismét Bobbyval foglalkozom, hiszen közte és Angel között most feszül egy hatalmas probléma és kérdés, hogy túljutnak-e ezen, vagy a kapcsolatuknak annyi. Mindenesetre még nem dől el semmi, és tudom, hogy egyesek Kittyt leütnék ebben a történetben is, de ez van. Nem tehetek róla, hogy szeretem szivatni a karaktereimet. Szóval jó olvasást... ^^

4.     fejezet: Maradjunk normálisak egyáltalán nem normális körülmények között… mintha ez olyan egyszerű lenne

A múltkori óta nem igazán sikerült beszélnem Bobbyval arról, ami az edzésen történt… Ez nem jelenti azt, hogy Bobby nem akart volna magyarázattal szolgálni, épp ellenkezőleg. Én nem éreztem magam késznek ahhoz, hogy meghallgassam. Féltem, hogy mit fog mondani nekem azok után, ahogy viselkedtem… amilyen helyzetben voltunk. Szóval, amikor nem órán voltam, elvonultam tanulni vagy az ikrekkel lógtam.

Egyik nap azonban Ciklon kijelentette, hogy tanulmányi kirándulásra megyünk a múzeumba. A kicsik izgatottabbak voltak, az idősebbek (valószínűleg, mert már nem ez volt az első alkalom, hogy ott jártak) inkább csak elrendezték a dolgot egy vállrándítással. Én voltam talán az egyetlen lelkes tagja a korosztályomnak. Egész kellemes tavaszi nap volt, az időjárás kedvezett nekünk, így bár nem kaptunk napszúrást és hőgutát mégis éreztük a nap erejét, amely a hátunkat melengette. Mikor felébredtem John még nagyban aludt, így kihasználva az alkalmat felöltöztem.

Egy egyszerű bőrnacit vettem fel, fekete csontvázmintás pólóval és bakanccsal. Felaggattam magamra pár karkötőt és miután felkötöttem a hajam, elkezdtem ébresztgetni Pyrot. Igazából semmi kedvem nem volt vele gonoszkodni ma, így inkább megráztam a vállát és normál hangerőn szólongattam. Viszonylag rövid időn belül magához tért, majd ő is átöltözött. Bár ő nem volt szégyenlős, én mégis elfordultam akárhányszor öltözött. Együtt mentünk le a konyhába, minden veszekedés nélkül, ami ritka volt. Lent csak bekaptam pár falatot, majd kimentem a suli elé, ahol már várt minket a busz.

John tök udvariasan beelőzött, de nem érdekelt, hogy tapló. Nem engedtem, hogy elrontsa a kedvem. Én is felléptem a buszra, és azon töprengtem, hogy hova üljek, amikor valaki megfogta a csuklóm. Mikor megfordultam Bobbyval találtam szembe magam.

-          Jó reggelt!

-          Neked is, Angel… arra gondoltam, hogy ülhetnénk egymás mellé is, ha te is…

-          Hé, Bobby! –pattant mellénk Kitty. –Ülsz mellém?

-          Én éppen…

-          Persze, hogy melléd ül. –mosolyogtam a lányra. –Épp azt beszéltük, hogy milyen jó lesz a kirándulás. Ha nem bánjátok, én megyek. Pyro már kalimpál egy ideje… sziasztok!

Intettem mosolyogva, majd a busz hátuljába mentem és leültem John mellé, aki persze még egy intést sem tett azért, hogy mellé üljek. Igencsak meglepődött, mikor leparkoltam mellette.

-          Hát te? Lepattintottak?

-          Kuss, itt akarok ülni.

-          Mellettem?

-          Problem? –húztam fel kérdőn a szemöldököm, miközben előhalásztam a fülhallgatóm és a telefonom a táskámból.

-          Semmi.

-          Annak örülök.

Azzal elhelyezkedtem kényelmesen és a tőlünk két sorral előrébb ülő Bobbyékat figyeltem. Mielőtt Jégfiú leült volna, felém pillantott, de azonnal elkaptam a tekintetem és az ablakon túl elnyúló birtok képét figyeltem. Lassan mindenki felszivárgott, így végre elindulhattunk. Fülemben épp a Skillet Monster című száma üvöltött, mikor Pyro megbökött. Kivettem az egyik fülest és kérdőn pillantottam rá.

-          Mit hallgatsz?

-          Rockot…

-          És jó?

-          Naná.

-          Hallgatjuk együtt?

Először meglepett az ötlet, mert John sosem kérdezett még ilyet… ennyire normális hangsúllyal. Pár másodpernyi gondolkodás után rábólintottam és átadtam neki a mini hangszórót. Bedugta a fülébe, majd közelebb húzódott hozzám, hogy nehogy véletlen kirántsa az enyémből. Egy idő után a nyakam kezdett beállni attól, hogy John felé hajolok, így némi gondolkodás után hosszabban időzött el rajta a tekintetem. Nem kellett sok, hogy észrevegye és kíváncsian húzta fel a szemöldökét.

-          Mit szeretnél?

-          Csak nem lehetne… hogy esetleg a fejemet…

-          Hm? –nézett rám értetlenül, mire minden szó nélkül buksimat a vállára hajtottam és lecsuktam a szemem. –Ó… szóval ezt akartad…

-          Aha… nem gond?

-          Nem.

-          Köszi.

Épp véget ért egy szám, amikor valami nehezet éreztem a fejem tetején. Amennyire tudtam, felnéztem, és Pyro fejét pillantottam meg, amely rábukott az enyémre. Vagy neki is ez volt a kényelmes megoldás… vagy és ez a valószínűbb, elaludt. Mindenesetre elmosolyodtam, majd visszacsuktam a szemem. Mikor legközelebb felnyíltak szemhéjaim, Bobby épp minket figyelt hátrafordulva, miközben Kitty vad módon magyarázott neki. Érzékeltem a változást, már nem volt olyan nehéz a fejem.

Felemeltem a fejem és láttam, hogy John feje immár az ablaknak döntve, ő maga pedig aludt. Ez egyáltalán nem volt furcsa, megszoktam, hogy akárhol el tudott aludni, ami furcsa volt, hogy amíg én… hát szerintem aludtam, mert semmit sem érzékeltem egy jó darabig, addig ő átkarolta a vállam, és keze még mindig a karomat markolta finoman. Visszanyomtam a fülhallgatót a fülembe, ami épp kicsúszni készült, fejemet pedig visszahajtottam a vállára. Bobby teljesen megfeledkezett Kittyről, mintha nem is mellette ült volna és most már kicsit fel is emelkedett a székéből, hogy jobban lásson minket.

Arcomon már nem játszott mosoly, tekintetet a zavarodottságot tükrözte. Megértettem… hisz köztudott, hogy Mr. és Mrs. Defekt nem szeretik egymást, most pedig egyszerűen csak fejem az ő vállán, az ő keze meg az én vállamon. Mi ez, ha nem egy tökéletes cáfolása az eddig elhitetett képnek. Nem tudom, miért… talán csak, hogy ne kelljen állnom a pillantását, lecsuktam a szemem. Szerencsére olyan tíz perccel később a busz nyikorogva megállt és az ajtók kitárultak. Pyro is megmozdult, én is felemeltem a fejem.

-          Mi a… már itt vagyunk? –nézett rám álmosan.

-          Aha… ezek szerin.

-          Jó, akkor menjünk.

-          Ühüm.

Szóval elengedte a vállam, én visszavettem a zenelejátszóm, majd kimásztam, hogy ő is kikászálódhasson. Épp valami olyasmit magyarázott, hogy nem is hallgatok rossz zenéket, és pechemre Bobby hamarabb leért, mint mi, így az a látvány fogadta, hogy együtt jövünk le a buszról és nem öljük egymást, hanem mosolyogva beszélgetünk. Tudtam, legalábbis sejtettem, hogy engem vár, de Kitty időközben megragadta a karját és mosolyogva rángatta magával a múzeum felé.

Még visszanézett rám, én pedig szomorú mosollyal az arcomon intettem felé. Ciklon figyelmeztetett minket már otthon, hogy viselkedjünk rendesen, mert emberek között leszünk. Viszonylag rendezett sorokban folydogáltunk az épület felé, elől Ciklon a kicsikkel, középen a srácok, a sort pedig én zártam Johnnal. Bent megvettük a jegyeket és Ciklon kiadta az utasítást. A kicsik és azok, akiket érdekel, a kiállítás kövessék, akik pedig nem kívánnak csatlakozni ehhez a csoporthoz, foglalják le magukat.

Én Ciklon mellé sétáltam, hogy jelezzem, én azért velük mennék, ha nem zavar senkit. Persze a legtöbb tini már eltűnt a büfék és a boltok sűrűjében. Megindultam Ciklonnal és segítettem karban tartani a kicsiket, akik élvezték a régmúlt örömeit. Azonban számomra ez nem volt így jó… én szerettem a magam tempójában haladni, így lemaradtam a dinoszaurusz kiállításon, hogy jobban szemügyre vehessem az őskövületeket. Épp egy T-rex elemeit vizsgálgattam, mikor egy pár cipő halk, de folytonos kopogása ütötte meg a fülem, a teljesen üres teremben. Abban a pillanatban megfordultam és egy srácot pillantottam meg, aki egyenesen felém tartott. Nem velünk jött, ebben biztos voltam.

Magas, edzett, napbarnított srác volt, annak ellenére, hogy normális napsugárzás még nem volt ilyenkor. Hollófekete haja kuszán állt koponyáján és néhány tincse az arcába lógott. Gyönyörű méregzöld szemei voltak és hibátlan mosolya. Csőnaci, sportcsuka, fehér póló… mint a mostani srácok nagy többségén általában. Zsebre vágott kézzel közeledett felém, aminek azért nem láttam értelmét, mert az én megjelenésem inkább volt másvilági, mint normális. Azért a biztonság kedvéért körbepillantottam, de ismét csak azt állapíthattam meg, hogy teljesen egyedül vagyok.

A fiú megállt előttem és egy pillantást vetett a csontvázra, majd ismét vissza rám. Én meg csak álltam, mint egy darab fa és annyit sem tudtam kinyögni, hogy „szia”. Pedig milyen frappáns lett volna. Mosolyogva vizslatott, majd öt perc kínos csend után megszólalt.

-          Jó végre valami újat látni ebben a teremben. Adam vagyok. –nyújtotta felém a kezét.

-          Lilly. –ráztam meg.

-          És, mit keres egy ilyen fiatal lány, ilyen vén csontok között?

-          Csak érdeklődöm.

-          Más iránt is érdeklődsz? –húzta fel kérdőn a szemöldökét.

-          Igen, elég sokrétű az érdeklődési köröm.

-          Érdekel a múzeum többi része is? Vagy csak ez az egy terem köti le a figyelmed?

-          A többit nagyjából átnéztem, de valahogy itt maradtam. –vontam meg a vállam mosolyogva.

-          Lenne kedved kicsit körbenézni velem? Mondhatni elhagyott a csoportom és… most itt vagyok.

-          Én csak szimplán lemaradtam, de persze, mehetünk.

Szóval együtt indultunk keresni Adam csoportját. Ő azonban egyik csoporthoz sem csatlakozott, mikor találkoztunk velük. Egész jól el lehetett vele beszélgetni, de az egyik pillanatban egy lány lépett hozzánk. Hosszú, hullámos szőke haja a hátát verte és Adam látványa csillogást hoztak kék szemeibe. Belecsimpaszkodott újdonsült ismerősöm karjaiba és duruzsolni kezdett a fülébe.

-          Rossz, Adam… már megint eltűntél… az egész helyet átfésültem utánad…

-          Ne, most… kérlek Britanny.

-          Na, de Adam…

Kezdtem kényelmetlenül érezni magam és próbálta eloldalazni, de a fiú azonnal kiszúrta és megragadta a csuklóm.

-          Hé, ne menj el!

-          De van egy kis dolgom… majd… még összefutunk…

-          Ki ez a lány, drágám? –nézett rám enyhén anakonda tekintettel.

-          Lilly va… -de a mondatot nem tudtam befejezni, ugyanis a kezében tartott üdítőt egyszerűen rám locsolta.

Annyira meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Britanny elégedett mosolyra húzta a száját, ahogy a ragadós lé elárasztotta a testem és végigfolyt mindenemen. Adam már nyitotta a száját, de egy mozdulattal elhallgattattam és inkább otthagytam őket. Azt sem tudtam, hova menjek először. Már lemosni értelmetlen lett volna, mert mindenem csupa üdítő volt, így inkább sietősen a kijárat felé vettem az irányt. Út közben nekimentem Bobbynak, aki majdnem elesett, de csak annyit löktem oda, hogy bocs… és már rohantam is tovább.

Kint a busz üresen állt, de ajtaja nyitva így bemenekültem oda, leghátulra és előhalásztam pár zsepit a táskámból. Azért rimánkodtam, hogy a telefonomnak ne legyen baja, a ruhám nem érdekelt. Szerencsére a telefonom sértetlen volt, szóval kicsit megnyugodtam. Leroskadtam az egyik ülésre és a fejemet fogtam, hogy miért velem történik ilyen. Lépteket hallottam és mikor felnéztem, Bobby közeledett felém.

-          Angel, minden rendben?

-          Persze.

-          Te meg… mi történt veled?

-          Furcsa, de egy lány leöntött üdítővel… mindegy… asszem itt maradok, amíg megszáradok. Vagy amíg el nem indulunk. Bár az utóbbi esélyesebb…

-          De nem maradhatsz így… ragadósan.

-          Mit tudnék csinálni? Nincs váltás cuccom.

-          Vedd fel a pulcsim!

-          Mi? –kérdeztem, de ő már hámozta is le magáról.

-          Vedd csak fel a póló helyett… ez legalább száraz. –azzal felém nyújtotta.

-          De Bobby bárki benéz ide, az látni fog, ahogy öltözködöm…

-          Eltakarlak, ne félj! –mosolygott kedvesen.

Még egy kicsit vonakodtam, de nem tudtam, mit tenni. Bobby úgy állt, hogy takarjon engem, én pedig levettem a trikóm és belebújtam a pulcsijába. Mosolyogva figyelt engem, majd az összekócolódott tincseimet kisimította az arcomból, mire azonnal elvörösödtem és inkább elpakoltam a pólómat a táskámba. Ő is rájött, hogy csak vacakolok, mert megfogta mind a két kezem és szembefordított magával.

-          Angel… lassan egy hete akarok mondani neked valamit, de… még eddig nem nagyon sikerült. Tudom, hogy kerülsz… vagyis nem is az, hogy kerülsz, de… minden alkalmat megragadok, hogy veled legyek… te pedig, mintha nem akarnád.

-          Akarom, Bobby…

-          Akkor miért nem ültél mellém reggel?

-          Mert Kitty akart melletted ülni, én pedig nem állok le vitázni ilyen semmiségen. Legyen boldog.

-          De én nem mellette akartam ülni.

-          Mindegy, Bobby…

-          Azért annyira nem. Figyelj, most ketten vagyunk… muszáj végre elmondanom.

-          Rendben.

-          Angel én…

-          Bobby! –hallottuk meg Kitty hangját, aki akkor pattant fel a buszra.

Azonnal elengedtem jégfiú kezét és lehajtottam a fejem. Bobby mélyet sóhajtott.

-          Zavarok? –kérdezte Kitty, mire elmentem mellette.

-          Nem, nem zavarsz. Épp menni készültem.

-          Angel, ne csináld! –indult felém Bobby.

-          Sziasztok!

Azzal leszálltam a járműről és elindultam sétálni a közeli parkba. Kezdtem unni Kittyt… de nem lehettem rá mérges, hiszen ő csak Bobbyval akart lenni. Ezt teljesen megértem. Nem hibáztathatom, mert szerelmes belé. Legalábbis nekem úgy jött le a dolog, hogy szerelmes pillantásokkal árasztja el, még, ha Bobby nem is veszi észre. Mondjuk Bobbyt sem hibáztatom ezért, elvégre folyton azon idegeskedik, hogy mikor tudja végre elmondani, amit akar. Épp elő akartam venni a telefonom, hogy zenét hallgassak, amikor rájöttem, hogy a buszon hagytam a táskám.

Márpedig én oda nem megyek vissza, az biztos. Mélyet sóhajtottam és lehajtott fejjel motyogtam valamit arról, hogy ennél szerencsétlenebb nem is lehetnék. Hirtelen egy pár sportcsuka állt meg előttem és mikor felpillantottam Pyrot láttam magam előtt.

-          Hát te? –kérdeztem kedvesen.

-          Bobby mesélte, mi a nagy helyzet.

-          Ó… remek! –fordítottam el a fejem.

-          Hé! –ült le mellém. –Nem olyan gáz, hogy leöntött egy csaj. Sokkal égőbb lett volna, ha egy pasi önt le.

-          De basszus… nem is flörtöltem a barátjával… csak beszélgettünk… úristen.

-          Vannak ilyen nők… figyelj, Bobby adott legalább száraz ruhát.

-          Igen, legalább van egy száraz felsőm. –sóhajtottam.

-          Akkor meg mi a franc bajod van?

-          Semmi…

-          Aha. Na, ne engem kábíts ezzel a mesével, hanem inkább mondd meg, mi a bajod!

-          Csak… Bobby már egy ideje próbál beszélni velem, de akárhányszor elkezdi… megjelenik Kitty és nem tudja befejezni.

-          Az a kis csaj olyan, mint egy kiskutya. Állandóan Bobby nyakán lóg, mindenhova követi. Csoda, hogy még nem fojtotta meg szerencsétlen fiút. Na, de ezen ne aggódj… majd megoldjátok.

-          Ja… biztos… - vontam meg a vállam nyeglén.

-          Tudod mire gondoltam?

-          Fogalmam sincs, hogy mi járhat abban a csökött agyadban, de tuti, elmondod.

-          Na, ja… szerintem Kitty ellenfélnek tart téged.

-          Mi? –röhögtem el magam.

-          Gondolj bele, akkor megy oda hozzátok, mikor te vagy ott Bobbyval. Csak akkor… tehát levonva a végső következtetést, megpróbál kitúrni, mert fél tőled. Hisz Bobbyval ti valahogy korosztályban is jobban egyeztek, mint ők. Kitty még csak kislány.

-          Mondasz valamit.

-          Hát, na. –dőlt hátra a padon. –Nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek hiszel.

-          Néha vannak jó pillanataid, ezt el kell ismerni. –vigyorodtam el, mire meglökte a vállam.

-          Ettől függetlenül utállak és, ha bárkinek elmondod, hogy miről beszélgettem veled, halott vagy.

-          Hah, szerinted akarok én azzal dicsekedni, hogy veled beszélgettem?

Mind a ketten elröhögtük magunkat és lepacsiztunk. Pyro tud jó fej lenni… ha akar.