Szép estét! :3

Már elég régen írtam, amit sajnálok azonban közbejött egy másik projekt, amire most jobban koncentráltam és a régebbi történeteimet is folytattam, ami megint elcsípett egy keveset az időmből. Ráadásul, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek Angellel és Bobbyval... most azonban eljött az idő, hogy a kis kalandok ismét folytatódjanak. Ím, elhoztam az új fejezetet, amely remélem, elnyeri majd a tetszéseteket.
                                                                                                                                     Üdv... ^^

5. fejezet: Unexpected kiss in the rain

Valami nem stimmelt… túl nagy volt a csend a szobában… Mennyi lehet az idő? Ahhoz, hogy megnézzem, ki kell nyitnom a szemem, de én olyan lusta vagyok, hogy az nem igaz. Ajj, talán mégis jobb lenne felkelni, nem akarom lekésni a prof óráját. Mikor fog csörögni az ébresztőm? Felkönyököltem az ágyon és álmosan megdörgöltem a szemeimet. A nap ragyogón sütött be a szobába, ahol… csak egyedül voltam. Mi a franc? Hova tűnt tűzgyerek? Mindig én kelek hamarabb, most meg sehol senki. Jobbnak láttam felülni és benyomni a telefonom képernyőjét.

Azt hittem, megáll a szívem… Már kilenc volt. Lekéstem az első órát… és az ébresztőmet is kinyomta valaki. Te jó Isten, Logannel lesz órám! Azonnal kipattantam az ágyból és szó szerint beugrottam a szekrényembe, még a karnis is majdnem leszakadt. Felrángattam magamra egy farmert, meg egy pólót és rohantam az ajtó felé… ahonnan visszafordultam cipőért. Ismét rohantam, majd a folyosóról visszafordultam a könyveimért. Egy „wááá elkések, félre az utamból!” kiáltással rohantam a folyosón, az ott lébecoló kölykök között szlalomozva és bevágódtam a liftbe.

Idegesen toporogtam egyik lábamról a másikra állva, amíg le nem értem a földszintre, majd ismét vágtázni kezdtem a tanterem felé, amelynek ajtaja… jézusom csukva volt! Megálltam a terem előtt és nagyot nyelve kopogtam, majd a szólításra beléptem.

-          Elnézést a késésért, de elaludtam… - hadartam lesütött szemekkel.

-          Nincs ébresztő órád? –vigyorgott rám Logan.

-          De… és be is volt állítva, csak… valaki kinyomta.

-          Ülj le!

Bólintottam és ledobtam magam Pyro elé, aki vigyorgott, mint egy féltégla. Előhalásztam a könyvem a táskámból és őrült lapozásba kezdtem.

-          Na, mi van Miss. Áfonya? Elaludtunk, elaludtunk? –kérdezte gúnyosan John.

-          Kuss, legyen, Mr. Zöld Karácsony, különben te is elalszol örökre.

-          Hátrább az agarakkal, kislány! Ez csak természetes érdeklődés… már kérdezni sem szabad?

-          Tudom, hogy te kapcsoltad ki az ébresztőm, de ne aggódj ezt még meg fogod keserülni és nagyon csúnyán. –mosolyogtam higgadtan, ahogy Logant figyeltem.

-          Arra kíváncsi vagyok, Törpilla.

-          Csak nehogy megbánd, Gázkazán.

-          Mr. és Mrs. Defekt befejezte a reggeli bájolgást, vagy még van mondanivalójuk? –nézett ránk Logan felvont szemöldökkel, mire mosolyogva megráztam a fejem.

-          Semmi, tanár úr.

-          Az asszony már csak ilyen fecsegős, nézze el neki. –dőlt hátra a széken John elégedett mosollyal, mire egy még szélesebb Joker mosolyt eresztettem meg.

-          Az uram meg pszichiátriai eset, de hát kit zavar?

Az osztályban végigfutott a nevetés azon hulláma, amely mindig a veszekedéseink közben söpört végig a fültanúkon. Logan még fürkészett egy kicsit bujkáló mosollyal, majd folytatta az anyagot. Én a füzetembe rajzolgattam, az óra végig, majd felkászálódtam a székemből és vállamra kaptam a táskám… talán kicsit nagyobb lendülettel, ugyanis arcon vágtam a közeledő Johnt, aki így a padlón landolt.

-          Figyelj már oda, te csitri!

-          Bocs, ha tudtam volna, hogy jössz, nagyobbat kapsz és az öklömmel. –mosolyogtam rá aranyosan, majd kilépdeltem a teremből.

A buszos eset óta, csak ilyen pillanatink voltak, és ez így volt rendjén. Nem borult fel a rend azzal, hogy tűzszünetet kötöttünk… mondjuk ehhez kellett volna három tűzszerész meg vagy két tűzoltó. Kitty azóta folyamatosan Bobbyn lógott, minimális levegőt sem hagyva szegény srácnak, aki mit tehetett volna. Nem küldhette el, annál ő kedvesebb volt… én pedig kiszivárogtam közülük és már leginkább csak Vadóccal lógtam, meg Kolosszussal, akivel együtt jártunk edzeni.

Délután kiültem a fűre olvasni, hogy elszórakozzam az időm, és ne kelljen a kölykökkel foglalkoznom, akik elárasztották az iskola minden szegletét. Elterültem, majd hagytam, hogy a könyv magába szippantson. Olyannyira nyugodt és zavartalan volt minden, hogy teljesen belefeledkeztem a történetbe… mintha már nem is ebben a világban tartózkodtam volna. Épp ez lehetett az oka, hogy észre sem vettem a felém közeledő Bobbyt, aki látszólag egyedül volt. Épp a legizgalmasabb résznél tartottam, mikor megérintette a lábam, én pedig felsikítottam.

-          Hé, hé! –próbált lenyugtatni, bár fogalma sem volt, hogy mi történik éppen. –Minden oké?

-          Jézusom, jégfiú! –kaptam kezemet a szívemhez, majd felültem. –Normális vagy? Csak így ideosonsz és nem is szólsz, hogy itt vagy? Majdnem szívrohamot kaptam!

-          Sajnálom, azt gondoltam, tudod, hogy itt vagyok. Nem volt szándékos.

-          Semmi baj. –tettem le a könyvet. –Hogy vagy? Merre van Kitty?

-          Órája van… szerencsére. –suttogta az utolsó szót, mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. –Van egy kis időm, amit nélküle tölthetek… és arra gondoltam… - kezdte óvatosan miközben mutató és középső ujjával felgyalogolt lábszáramról a térdemre. –mivel úgy tűnik, hogy te is ráérsz… elmehetnénk akár sétálni is.

-          Kettesben? –kérdeztem bizonytalanul, ahogy a felfelé araszoló ujjait figyeltem, végül felpillantottam az arcára, amin huncut mosoly tükröződött.

-          Ühüm. A nélkül, hogy bárki megzavarna minket… Elvégre mostanában sokat tanulsz, készülsz a dolgozatokra… és az én időm is le van kötve a nap szinte huszonnégy órájában. Ki kellene eresztenünk a gőzt.

Ahogy az arcát figyeltem, észrevettem, hogy eltűnt róla a fény és felnéztem az égre, amely elborulni látszott. Aggódva haraptam az ajkamba.

-          Nem biztos, hogy a mai délután az alkalmas erre…

-          Ne aggódj, ez csak egy kis borulás… nem fog esni. Ha meg igen… pár szem nem a világ vége… Nem megyünk messzire, ígérem.

-          Hát jó… - adtam meg magam. –Felviszem a könyvet, aztán a tiéd vagyok.

-          Szuper! –nevetett fel, mire mosolyogva feltápászkodtam, ő pedig mivel gyorsabb volt, felhúzott. –A kapu előtt várlak, rendben? –billentette félre a fejét és akkor vettem észre, hogy nemcsak fel… hanem magához is húzott.

-          Nekem jó.

-          Akkor ott találkozunk.

-          Igen…

Azzal elengedtem a kezét és vöröslő fejjel indultam a suli felé, majd eltűntem az épületben. Bent Pyro épp a telefonjával szórakozott, és elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, hogy elvigyorodjon.

-          Na, mi van Lady Paradicsom, most mi történt?

-          Nem kötöm az orrodra, Lenyaltfej.

-          Ugyan már, mi történt… vagy várj csak! Kitalálom… Bobby, igaz? A hősszerelmes színre lép! –ült fel kaján mosollyal az arcán, miközben épp a szobából léptem volna ki, de nem bírtam megállni, hogy vissza ne forduljak.

-          Kérd meg a bocit, hogy három helyett csak két napig szopogassa a fejed!

Azzal faképnél hagytam és lerobogtam a lépcsőn. Egészen a kapuig rohantam, sőt tovább is szándékoztam, csak Bobby elkapta a derekam, ugyanis majdnem elszáguldottam mellette a nélkül, hogy észrevettem volna. Mosolyogva pörgött velem egyet és csak aztán rakott le, azonban a derekamat tovább ölelte.

-          Ne siess úgy! Még elhagysz! –mondta mosolyogva a fülembe.

-          Bocsáss meg… én csak nem figyeltem.

-          Semmi baj. Az a lényeg, hogy most már mehetünk.

Azzal elengedte a derekam és lassan kisétáltunk a birtokról. Kezdetben egyszerű dolgokról beszélgettünk… miért aludtam el ma, vagy, miért tanulok mostanában gőzerővel és edzéseken miért Kolosszussal nyomulok. Ezek után következtek a miért kerülsz engem és ehhez hasonló kérdések. Ráadásul olyan kutyaszemekkel nézett rám, hogy kellemetlen helyzetbe hozott és eléggé rossz volt válaszolni neki. Ráadásul a kegyetlenül mardosó bűntudat miatt a szemébe sem tudtam nézni pár másodpercnél tovább.

-          Angel… nem tudom, hogy miért kell mindent ráhagyni Kittyre. –kezdte az égre meredve. –Én értem, hogy nem akarsz konfliktust, vagy megbántani, de… néha igazán azt mondhatnád, hogy nem! Nem, mert én lógok Bobbyval.

-          Igen? Te is mondhatnál neki néha nemet, mikor eleged van belőle. –jegyeztem meg csípősen, mire vigyorogva felém fordult.

-          Tudom.

-          Szóval nehogy azt hidd, hogy csak én hagyom rá a dolgot. Te ugyanolyan vagy, mint én…

-          Utálom is magam érte. –sóhajtott, majd megállt és szembe fordított magával a járda kellős közepén.

Mondjuk, tegyük hozzá, hogy senki sem járt arra, ami épp kapóra jött.

-          Angel… most már ideje lenne elmondanom, amit annyira akarok. Tudod, ahogy egyre halasztódik a dolog, úgy akar egyre jobban kibukkanni belőlem és nehéz visszatartani. Alig bírom megállni, hogy ne szólítsalak le a folyosón, vagy ne vágjam Kitty arcába az igazságot, ami azonnal tönkretenné a kapcsolatunkat. Mert tudom, hogy ha így mondanám el neki… összetörne.

-          Amit akkor akartál elmondani, amikor…

-          Igen. –bólintott komolyan. –Na, jó… eddig pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani neked… de most, hogy itt állsz velem szemben, ez nehezebb, mint gondoltam. Szóval Angel, amit mondani szerettem volna… - nyelt egyet.

-          Igen?

Felnéztem rá és mélyen beleástam magam a tekintetébe, hogy biztos legyek abban, nekem mondja. Szemei olyan tiszták voltak, mint a háborítatlan tenger a vihar előtt. Pupillái kitágultak, és szaporábban vette a levegőt. Az ég megdörrent és füstös szürke színt vett fel. Nem sejtettem sok jót, de mindenképpen meg akartam tudni, hogy mit szeretne már oly régen elárulni nekem. Ahogy kinyitotta a száját elkezdett szakadni az eső, mintha csak valaki maxra állította volna a zuhanyt.

Mind a ketten meglepődtünk, én azonban gyorsabban észbe kaptam és megragadtam Bobby karját, hogy magammal rángassam a suli felé. Siettem, ahogy csak tudtam, hogy ne ázzunk bőrig, ez azonban elkerülhetetlen volt, főleg mivel jégfiú olyanokat kiabált, hogy lassíts! Meg álljunk már meg, Angel! Ne siess úgy! Én azonban rá se hederítettem, hogy ő mit akar, én nem akartam elázni és ezért tettem is. Az udvart szeltük át villámtempóban, mikor hirtelen megmarkolta a kezem és megtorpant, engem is visszarántva.

-          Mi a…

-          Angel! Állj már meg!

-          De elázunk!

-          El kell mondanom…

-          De bent nem lehetne? –néztem rá könyörögve ugyanis már a gatyám szárából is folyt a víz.

-          Nem… most akarom… nem tudok tovább várni! Angel… kérlek… - mondta halkan.

-          Jól van, de siess, kérlek!

-           Én…

De többet nem mondott, hiába néztem rá várakozón. „Ez nevetséges.” Gondoltam és elfordulni készültem, hogy bemenjek a meleg, csalogató suliba, ahol nem éri víz a testem és váltásruhám is leledzik. Ő azonban elkapta a kezem, maga felé fordított és… Olyan váratlanul hajolt hozzám, hogy kérdezni sem tudtam, mire készül. Mire ráeszméltem, mit szeretne ajka már az ajkamon volt és óvatosan megcsókolt. Szemei lehunyva arra az igen hosszú pillanatra.

Végül elhúzta a fejét, körülbelül három centire, hogy levegőt vegyen. Én azonban megdöbbentő dolgot tapasztaltam. Teljesen kihűlt a szám… szó szerint. Ugyanis ahogy sóhajtottam apró, hideg párafelhőt fújtam Bobbyra. Bobby csókja hideg volt… nem kellemetlen, csak különös. Ilyenben még nem volt részem soha életemben… csodálkozva néztem rá. Akárcsak nekem, neki is haja az arcához tapadt és bőre vizes volt. Mindössze annyit suttogott a levegővételnyi szünetben, hogy „szeretlek” és száját ismét az enyémre tapasztotta.

A hideg beáramlott a számon, le a torkomon és átjárta az egész testem. Megborzongtam és nem azért, mert az eső ráfagyott a testemre. Az izgatott most a legkevésbé. Lecsukta a szemeit, most azonban nem érte be egy pillanattal. Mindkét kezével megfogta az arcom és kisimított pár vizes tincset az útból, hogy zavartalan legyen az összkép. Óvatosan és hosszan csókolt, ahogy előtte soha senki, ezért is hunytam le a szemem és kicsit lábujjhegyre álltam, hogy ne kelljen sokat lehajolnia.

Szóval ezt akarta elmondani, már olyan régóta… hogy vonzódik hozzám… Kezeim maguktól mozogtak és átölelték Bobby derekát megmarkolva a pulcsiját. Közelebb húzott magához, amíg testünk össze nem tapadt a víztől. „Angel…” suttogta két csók között, én pedig addig kifújtam a fagyos levegőt, ugyanis kezdett tényleg hideg lenni. Pár másodpercet várt, hogy ismét felmelegedjek, majd minden további nélkül hajolt hozzám.

Romantikus volt… ugyan hideg volt és esett az eső, de kellemes meglepetésként ért, hogy Bobby ezt tette. Ezt semmi sem ronthatta el… gondoltam én. Aztán az ajtón kirobbant Kitty, aki valószínűleg meglátta, hogy sietünk befelé és úgy döntött Bobby elé megy. Mikor meglátott minket, megtorpant és kikerekedett szemekkel nézte a számára borzalmas jelenetet. Én hamarabb észleltem, mint Bobby, ugyanis én felé fordítottam a fejem és visszaereszkedtem, Bobby azonban a szám helyett az arcomra adott egy hosszú puszit.

-          Angel… hogy tehetted ezt? –kérdezte Kitty majd visszarohant az épületbe.

Már indultam volna utána, hogy elmagyarázzam, azonban Bobby elkapta a kezem és visszahúzott magához.

-          Hagyd… most nem lenne érdemes utána menni.

-          De Bobby…

-          Maradj, kérlek!

-          Nem állhatunk az esőben, amíg el nem áll… - jegyeztem meg, mire elmosolyodott.

-          Bizony, hogy nem.

Majd a térhajlatom alá nyúlt és felkapott a karjaiba, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy az ajtó felé közeledünk.